A politikai helyzet fokozódik
A nyolcvanas évek elején szocializálódtam, amikor még elég egyszerű volt a pszichológia. Volt ugye az a menő csávó, aki nem is tudta, vagy teljesen hitelesen játszotta el, hogy ő nem is tudja, hogy ő a menő csávó(A). Volt aztán még az a fajta, aki csak enyhén zavaróan, de azért szeretett bennünket emlékeztetni arra, ne felejtsük már el rendszeresen megemlíteni, hogy ő mennyire is menő(B). Aztán jött az a típus, aki egyetlen szociális interakciót sem tudott úgy lefolytatni, hogy annak során ne éreztesse, ő van felül. Az ő szuperképessége az volt, amikor nem éreztette a felsőbbrendűségét, azt úgy tudta keretezni, a “nem éreztetéssel”, hogy azzal hozta a tudomásunkra, most éppen ezzel a nagyvonalúságával fejezi ki a menőségét(C).
És végül jött az az alak(D), aki minden egyes alkalommal azzal kezdte a mondatot, hogy ő dugja az aktuális C.S.-t, csak még azt is hozzátette mindig, ti (vagyis mi), soha nem fogjátok. Ez utóbbiaknak is szép sleppje tudott lenni, amit soha nem értettünk, mert ki a fene akarja magát napi negyvenszer megaláztatni. De mint kiderült, ezt a viszonyrendszert is meg lehet szeretni, és ez sok mindent megmagyaráz. Az alattvalók meglepően sokfélék, még jó emberek is kapnak közöttük szép számmal, sokan észre sem veszik, hol helyezkednek el a csipkedési sorrendben, viszont a fölfele nyal, lefelé tapos típusú embereknek ez maga a paradicsom.
