Akkor esett le igazán, milyen életet élt. Csendben, szinte láthatatlanul, mégis bátorsággal. Én pedig nem néztem rá rendesen. Soha.
Teltek a napok, aztán a hetek, de a bűntudat nem engedett. Az egyetemen mindenki az eszemet és a szorgalmamat dicsérte, én mégis üresnek éreztem magam. Minden jó jegy, minden siker úgy hatott, mintha valaki más kezéből vettem volna el. Mert valójában el is vettem, csak akkor még nem tudtam.
Egyre gyakrabban mentem ki a sírjához. Beszéltem hozzá, mintha hallana. Meséltem az órákról, a tanáraimról, arról, mivel küzdök. Elmondtam, mennyire szégyellem magam. Bocsánatot kértem, újra és újra, miközben legbelül éreztem, hogy ő ezt talán már régen megadta. Csak éppen nem érdemeltem ki.
Egy este a nagynéném egy megviselt borítékot nyomott a kezembe.
„Neked szánta” mondta halkan.
Egy levél volt benne, a nővérem egyenetlen kézírásával.
„Öcsém,Tudom, hogy nem sokra tartasz. Nem baj. Azt szeretném, hogy sikerüljön, amiről álmodsz. Azért dolgozom ennyit, mert hiszek benned. Ne pazarold el az esélyed. Élj rendesen, helyettem is.”
Újra elolvastam. Aztán még egyszer. A papír elázott a könnyeimtől. Tudta, hogy lenézem. Érezte. Mégis szeretett.
Nem gyenge szeretet volt.
Kemény volt és kitartó.
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
