Az este teljesen átlagosnak indult, legalábbis annak kellett volna lennie. Nyolc hónapos terhes voltam. Nehéz volt a mozgás, fájt a derekam, minden lépésnél éreztem, mennyi munkát végez a testem. Amikor hazaértünk a piacról, megkértem a férjemet, hogy vigye be a szatyrokat. Nem parancs volt, csak egy egyszerű kérés, ami ebben a helyzetben szerintem magától értetődött.
Mielőtt válaszolhatott volna, az anyósom hangja átvágott a levegőn.
„A világ nem körülötted forog”, csattant fel, és úgy nézett rám, mintha csak színészkednék. „A terhesség nem betegség.”
Belehasított. Ott álltam megszégyenülve, és vártam, hogy a férjem végre megszólal, megvéd, vagy legalább annyit mond, hogy hagyja abba. De csak bólintott. Mintha igazat hallana, mintha ez egy kőbe vésett szabály lenne.
Így aztán fogtam a teli szatyrokat, és egyedül cipeltem be mindent. A karom remegett, a hasam feszült, a lépcső hosszabbnak tűnt, mint valaha. Nem is a bevásárlás volt a legnehezebb, hanem a csend. A férjem csendje, az anyósa lenézése, az a furcsa, üres magány, ami hirtelen rám ült.
Aznap éjjel nem jött álom a szememre. A plafont néztem, közben a baba mocorgott bennem. Mintha emlékeztetett volna, hogy van miért erősnek lennem. A férjem mellettem aludt, mintha semmi sem történt volna. Én pedig csak forgolódtam, és a csalódás súlyát próbáltam elviselni.
Másnap reggel a megszokott rend egy pillanat alatt felborult. Valaki olyan erővel dörömbölt az ajtón, hogy beleremegett a lakás. A férjem kócosan kelt fel, odabotorkált, és ajtót nyitott. Az apja állt odakint, mellette a két testvére. Ritkán jöttek. Amikor mégis, annak többnyire feszültség lett a vége, nem megnyugvás.
Az apósom belépett, és az első mozdulattal félre is tolta a férjemet, mintha útban lenne. Aztán rám nézett. Nem ingadozott a tekintete, nem kerülte a helyzetet.
„Bocsánatot jöttem kérni”, mondta nyugodt, mély hangon. „Azért, mert úgy neveltem fel egy lusta és tudatlan férfit, hogy nem becsüli sem a feleségét, sem a meg nem született gyerekét.”
A szavak úgy csapódtak a szobába, mint egy villám. A férjem megmerevedett. A szája kinyílt, de nem jött ki hang. A testvérei feszengtek, ide-oda pillantgattak, nem tudták, hová nézzenek. Az apósom viszont nem hátrált.
„És van még valami”, folytatta. „Ma elmegyek az ügyvédhez, és módosítom a végrendeletemet. Eddig úgy volt, hogy mindent a fiaim kapnak. De most már látom, kik a család legerősebb tagjai. A két fiam és te, a menyem. Még terhesen is erősebb vagy, mint a saját fiam.”
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
