Az 55. születésnapomra a mostohalányom, Eszter meglepett egy váratlan ajándékkal: egy elegáns, piros kabrióval.
Ez a gesztus különösen meglepő volt, mert a kapcsolatunk mindig is feszült volt.Amióta meghalt az apja, Gábor, a kommunikációnk udvarias, de távolságtartó lett. Inkább a kötelesség érzése vezérelte, mintsem valódi érzelmi kötődés.
Aznap este Eszter meghívott vacsorázni egy kis budapesti étterembe a Margit híd közelében. Egy modern, de otthonos hely volt, gyertyafényes asztalokkal és halk zongoraszóval a háttérben.
Amikor megérkeztem, ő már ott ült. Egy halványkék blézert viselt, a haja feltűzve, a tekintete szinte zárkózott. Felállt, és odanyújtotta a kezében lévő kis kulcscsomót.
– Boldog születésnapot – mondta halkan. – Ez a tiéd.
Kezem remegett, mikor elvettem a kulcsokat. A kis medálon egy vörös kabrió képe volt gravírozva. Nem tudtam megszólalni.
– Eszter… ez… ez komoly?
– Igen – bólintott kurtán. – A parkolóban vár. Egy kis meglepetés.
A hangja inkább mechanikus volt, mint meghatott. Mintha csak kipipált volna valamit a kötelességek listáján. Mégis… ott volt benne valami, amit nem tudtam hova tenni.
A vacsora során udvariasan beszélgettünk: az időjárásról, a munkámról a könyvtárban, az ő ügyvédi karrierjéről. Semmi személyes. Már-már azt hittem, hogy az este is éppolyan lesz, mint a többi találkozásunk – távolságtartó, udvarias, hideg.
De amikor kiléptünk az étterem ajtaján, Eszter megállt a kabrió mellett – egy csillogó, piros Peugeot 308 CC volt az.
– Nézd meg a kesztyűtartót – mondta halkan.
Furcsán néztem rá, de engedelmeskedtem. Kinyitottam az ajtót, leültem, és kihúztam a kis rekeszt. Egy kis mappa volt benne, amit gyerekkori rajzokkal tömtek tele. Mindegyik rajzon egy pálcikafigura volt látható, aláírva egy szóval: „Anya”.
Megdermedtem.
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
