A konyhában álltam, a tészta már majdnem kész volt, az edények gőzölögtek, a fejem zúgott a nap végére összegyűlt fáradtságtól. Az anyósom az asztal mellett ült, és úgy figyelte a mozdulataimat, mintha ellenőrző listát pipálna. Nem szólt, de éreztem a tekintetét a hátamon, azt a fajta csendet, amelyről az ember pontosan tudja: hamarosan megérkezik a kritika.
Nem is kellett sokáig várni. Felállt, odalépett a pulthoz, végighúzta rajta az ujját, majd összeráncolta a homlokát.
– Itt bizony maradt egy kis folt – jegyezte meg, már-már diadalmas hangon.
Nem fordultam meg azonnal. Egy pillanatig még kevertem a tésztát, vettem egy mély levegőt, és akkor döntöttem el, hogy ezúttal nem nyelek, nem mosolygok kényszeredetten, és nem teszek úgy, mintha nem számítana.
– Jaj, Mama, de jó, hogy észrevette! – mondtam végül, barátságos hangon. – Én most épp a tésztával vagyok elfoglalva, hogy a fiának legyen vacsorája. Ha már úgyis itt van, és ilyen éles a szeme, legyen szíves, törölje le addig. A fia szereti a tisztaságot, de az ebédet még jobban.
Megfordultam, és ránéztem. Nem gúnyosan, nem kihívóan. Egyszerűen nyugodtan. Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb kérése.
Az anyósom arca először elvörösödött, majd elsápadt. Nyitotta a száját, de nem jött ki rajta hang. Láttam rajta, hogy nem erre számított. Nem megszégyenítésre, nem visszabeszélésre – hanem arra, hogy a szerepek hirtelen megfordultak.
– Én… nem ezért jöttem – mondta végül sértődötten.
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
