A férjem 50. születésnapjára hónapokig készültem. Nem egy tárgyat akartam neki adni, hanem egy érzést. Olyat, amit nem lehet becsomagolni, csak megélni. Esténként térképeket böngésztem, útvonalakat jelölgettem, elmentettem a legszebb naplementéket.
Így született meg a hawaii utazás gondolata. Azt reméltem, hogy az óceán majd kimond helyettünk valamit, amit hosszú évek együttélése után egyre nehezebb szavakba önteni: hogy a közös életünk tágas, nyugodt, és még mindig tele van lehetőséggel.
Amikor közeledett az én 50. születésnapom, sokkal kevesebbre számítottam. Talán egy kávéra az ágyban. Egy ölelésre. Egy képeslapra pár kedves sorral. Nem vágytam nagy felhajtásra. Csak arra, hogy eszébe jussak azon a napon is, amikor az ember óhatatlanul elkezd számot vetni.
Hajnal előtt ébresztett fel. Finoman megrázta a vállam, és mosolyogva a fülembe súgta:
– Gyere le, vár rád valami.
Félálomban nevettem fel. Mezítláb mentem utána, kissé kábán, védekezés nélkül. Gyertyákra számítottam. Talán egy reggelire. Semmi többre.
A nappaliban viszont megálltam.
A ház furcsán csendes volt. Olyan csönd volt ez, ami nem üres, hanem figyel. A szoba közepén egyetlen fa szék állt. Régi darab, gondosan kifényesítve. Azonnal éreztem, hogy ismerős, csak még nem tudtam, honnan. A háttámláján összehajtva egy takaró pihent.
Már ekkor összeszorult a mellkasom.
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
