Az utóbbi időben sokat gondolok arra az estére. Néha annyira belemerülünk a saját gondolatainkba, hogy közben nem vesszük észre, mi történik körülöttünk. Én pontosan ebben az állapotban voltam akkor, a fejemben kavargó zűrzavarban. Az egész este kusza volt, mégis a maga módján jó.
A napom nem valami nagy lendülettel indult. Inkább csendes volt, túlságosan is csendes. Napok óta ott ült bennem egy nehéz, szorongó érzés. Nem voltam pánikban, a szívem sem vert vadul, mégis volt valami nyomasztó a mellkasomban. Olyan érzés volt, mintha várnék valamire, de azt sem tudnám, jó vagy rossz dolog jön-e.
Már rengetegszer végigjátszottam a fejemben, hogy megkérem őt egy randira. Mire tényleg megtettem, szinte ezerszer átírtam magamban a mondatot. Reggel fogmosás közben is ezen pörögtem, munkába menet is ezt ismételgettem magamban. Amikor végre odáig jutottam, hogy kimondjam, már semmi nem tűnt természetesnek. Minden változat vagy túl laza volt, vagy túl komoly, ezért végül egyik sem hangzott igazán jól.
Amikor igent mondott, nem is tudom, hogyan reagáltam. Valószínűleg csak bólintottam, és valami olyasmit motyogtam, hogy „oké”. Mégis maradt bennem valami, nem örömnek nevezném, inkább egy furcsa, csendes feszültségnek, ami nem akart elmúlni.
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
