– A dácsában, Vera Pavlovna, ez az antik darab hasznos lehet a csemetéidnek. De itt ez lesz a modern elit élete. Pasával progresszív emberek vagyunk: a molyirtóitok bántalmazzák a szemünket, és megnehezítik a légzést. –
Ránéztem a fiamra, az én Pasámra, akit régen zeneiskolába vittem, akivel éjfélig házi feladatot csináltam. Hallotta a felesége minden szavát, minden sértést, amit a házunkra zúdítottak, de csak ült ott, és rágcsálta a kenyerét, mintha megsüketült volna.
– Légy hálás, hogy átadtuk neked a dácsát! – fakadt ki hirtelen Ilona, hangja megkeményedett, birtokló volt.
„Eladhattuk volna, és a pénzt felújításra költhettük volna: a felújítás drága, és Pasa fizetése sem korlátlan.”
Óvatosan letettem a villámat. A porcelánon lévő fém furcsán hangosan csörömpölt a csendben.
„Nagylelkűség?” – ismételtem, egyenesen a szemébe nézve.
„Hát persze” – mondta Ilona, miközben egy darab sajtot vett a szájába, mit sem sejtve a légkör változásáról.
„Most bizonyos értelemben szegény nyugdíjas vagy. Egyetlen nyugdíjjal nem jutsz messzire. És hagyjuk, hogy a MI vidéki házunkban élj, friss levegőt lélegezhess... mit kívánhatnál még ebben a korodban?”
Két szó maradt a fejemben, sűrűn és nehézen, mint a térkövek: „szegény nyugdíjas”.
Nem csak bántottak: egyszerre világították meg a jelenetet, mintha valaki felkapcsolt volna egy erős reflektort egy nedves pincében. Megértettem, hogy itt nincsenek családi ereklyék vagy hála – csak rothadás és hideg számítás. A
kezeimre néztem, az egyszerű jegygyűrűmre, a csinos manikűrömre – nem szalonkezelés, csak tisztaság. Egész életemben dolgoztam: mérnökként, majd a tervezési osztályon. Kemény munkával szereztem meg ezt a lakást és ezt a dácsát. És most egy lány, akinek soha életében nem volt igazi problémája, szegénynek nevezett a saját otthonomban?
„Pasa” – leheltem. „Egyetértesz? Szegény nyugdíjas vagyok?”
A fiam felnézett: egy megvert kutya arckifejezése volt, az a fajta, amelyik már tudja, hogy meg fog ütni, de reméli, hogy elcsússzon. Fészkelődni kezdett a székében, próbált kisebbé válni.
„Anya, miért kezded elölről az egészet… Ilona csak azt érti alatta, hogy a pénzügyeket újraosztják. Ráadásul te magad is a természetbe akartál menni, az erdő közelébe…
” „Én örökséget akartam hagyni a fiamra, nem pedig jogtalanul telepes lenni a saját otthonomban” – mondtam tisztán, miközben jeges nyugalom lett úrrá rajtam.
Ilona a szemét forgatta, jelezve ingerültségét.
„Ó, itt jön a dráma… Vera Pavlovna, ne irts az idegeinkre. Edd meg az osztrigát, amíg még adják. A papírmunka megvan, a folyamat elkezdődött: lazíts és élvezd a szeretett nagymama státuszát… ha jól viselkedsz.”
A „ha jól viselkedsz” kifejezés volt az utolsó csepp a pohárban. De ahelyett, hogy összeomlottam volna, megdöbbentő tisztaság lett úrrá rajtam. Az elmémben minden hideg és ropogós lett, mint amikor egy fagyos reggelen kinyitsz egy ablakot, és elfújod a füstöt.
„Igazad van, Ilona” – mondtam nyugodtan, és elővettem az okostelefonomat.
„Manapság mindent a technológia… és a reakciósebesség dönt el.
” „Min babrálsz?” – gúnyolódott. – Még mindig képeslapokat küldesz a barátaidnak, vagy a dácsában nézed az időjárást?
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
