Két nappal a halála előtt a 68 éves nagymamám írt a családi csevegésbe:
„Tudna valaki egy kis pénzt küldeni? Valami fontosat szeretnék venni.”
Az üzenet ott maradt, olvasatlanul vagy figyelmen kívül hagyva. Mindenki rohant, mindenki azt hitte, nincs baj. Én sem szóltam hozzá, mégis egész este bennem motoszkált. Végül átutaltam neki egy kisebb összeget, nem kérdeztem, mire kell. Válaszul egy szívecskét kaptam és ennyit: „Köszönöm, drágám.”
Másnap reggel meghalt. Csendesen, álmában.
Amikor a házába mentem rendet rakni, megálltam a konyhaajtóban. Az asztalon tucatnyi apró ajándékdoboz sorakozott, szépen egymás mellé rendezve. Mindegyiken aranyszínű szalag és egy névcímke: az enyém, a szüleimé, az unokatestvéreimé, sőt még annak a nagybátyámnak is, aki évek óta nem látogatta meg.
A dobozokban apró, személyes emlékek voltak. Egy-egy fotó, kézzel írt levél, régi kis ereklye, olyan apróságok, amelyeknek súlya volt az életünkben. Akkor értettem meg mindent. A pénz nem neki kellett. Az volt az utolsó ajándéka nekünk – egy búcsú, úgy, ahogyan ő tudott szeretni.
A tetején egy üzenet várt:
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
