Egy csendes kis faluban élt egy idős kertész, akit mindenki csak Bálint bácsinak hívott. Nem volt különösebben gazdag, és a háza sem volt szép – a vakolat itt-ott lehullott, a kapu nyikorgott, és a kert sem volt szabályosan rendezett. Az emberek gyakran elmentek mellette anélkül, hogy észrevették volna.
Egy nap azonban egy kislány, Anna, megállt a kertje előtt. A tekintetét egy különös virág ragadta meg – egy kék színű, egyszerű kis virág, amely mégis valahogy ragyogott a többi között.
– Milyen szép! – mondta csodálkozva.
Bálint bácsi elmosolyodott.
– Tudod, nem a legszebb virág a kertben. Sokan észre sem veszik.
– Akkor miért ilyen különleges? – kérdezte Anna.
Az öreg lehajolt a virághoz, óvatosan megérintette a szirmait.
– Mert szeretettel gondozom. Nem az számít, hogy kívülről mit látsz, hanem az, amit beleadtál.
Anna elgondolkodott. Attól a naptól kezdve gyakran visszajárt hozzá. Segített locsolni, gyomlálni, beszélgettek. Ahogy telt az idő, észrevette, hogy a kert nem is rendezetlen – inkább élő volt. Tele törődéssel, apró figyelemmel, szeretettel.
Egy nap megkérdezte:
– Bálint bácsi, miért nem csinálod szebbé a házadat? Akkor mindenki csodálná.
Az öreg csak mosolygott.
– Aki csak a külsőt nézi, az úgysem érti meg, mi van itt bent – és a szívére mutatott.
Évek teltek el. Anna felnőtt, és amikor az emberek róla beszéltek, gyakran mondták:
„Van benne valami különös szépség.”
Pedig nem volt feltűnő. Nem volt hivalkodó. De aki ismerte, tudta: jóság, türelem és szeretet él benne.
És amikor egyszer megkérdezték tőle, mi a titka, csak ennyit mondott:
– Nem a külsőd, hanem a szíved az, ami megmutatja, ki is vagy valójában.
És valahol, egy régi kertben, egy kék virág csendesen tovább nyílt.
For complete cooking times, go to the next page or click the Open button (>), and don't forget to SHARE with your Facebook friends.
