Gyakran elképzeljük, hogy a gyász brutális hullámként érkezik, képes mindent elsöpörni. De néha finoman, szinte lopakodva kúszik be a mindennapjainkba, míg rá nem jövünk, hogy mindenhol ott van. Pontosan ez történt apám halála után is. Semmi látványos, semmi drámai… csak egy csendes, kitartó jelenlét, amely bejelentés nélkül telepedett le.
Egy kiegyensúlyozatlannak tűnő örökség
A végrendelet felolvasásának napján minden szinte hideg hatékonysággal bontakozott ki. A mondatok világosak, a számok pontosak voltak. A féltestvérem örökölte a családi házat, a megtakarításokat, mindent, amit az ember ösztönösen a munkával és felelősséggel teli élettel társít. Amikor az ügyvéd felém fordult, éreztem egy apró, de annál valóságosabb habozást.
Az örökségem viszont elfért egy fazékban.
Egy kaktusz. Az, amelyik mindig apám ablakánál állt, kissé a fény felé dőlve, kissé ferdén, de hihetetlenül ellenállóan. A mostohanővérem vidáman mosolygott. Neki gyerekei voltak, tervei, teljes élete. Én, 42 évesen, független és önellátó, biztosan tudnék egy növénnyel távozni.
Nem válaszoltam. Egyszerűen fogtam a kaktuszt és hazamentem, magamhoz ölelve, mintha valami törékeny, szinte értékes dolog lenne.
